1993 óta dolgozom aneszteziológus orvosként. Munkám sokoldalú, hiszen az aneszteziológus nem csak az érzéstelenítések szakembere, szakágam hivatalos megjelölése: Aneszteziológus és Intenzív Terápiás szakorvos. Szakmám során éves szinten kb 700-1500 anesztéziát végeztem attól függően, hogy mindenkori munkahelyemen milyen volt a betegforgalom, illetve mennyit töltöttem műtőn kívül (aneszteziológiai ambulancián, intenzív osztályon, szakmai gyakorlatokon). „Változó munkahelyen” töltöm munkaidőmet, ami azt jelenti, hogy kollégáimmal megosztva forgó rendszerben látjuk el az aktuális műtőket, az ambulanciát és az intenzív osztályos feladatokat, illetve az aktuálisan adódó kórházon belüli sürgősségi eseteket. (Mit mondjak, unatkozni nem szoktunk!)
Máig is megdöbbentő számomra, amikor éppen aneszteziológiai ambulanciára vagyok beosztva, hogy mennyire hiányosak az emberek információi mind az altatással, mind az érzéstelenítésekkel kapcsolatban.
Legtöbbjük attól retteg, hogy érezni fogja a műtétet, vagy ébren lesz a műtét alatt, netán nem ébred fel az altatásból, vagy lebénul az érzéstelenítéssel kapcsolatban.
Nos, szakmánk fiatal orvosi szakág ugyan, de dinamikusan és gyorsan fejlődött megalakulása óta, ma már kizárólag erre specializálódott, magasan képzett szakemberek végeznek mind altatást, mind regionális érzéstelenítéseket.
Nem véletlen, hogy a szakma nem vált külön az intenzív terápiától, hiszen a sürgősségi betegellátás során (amely előfordul minden kórházban, ahol aktív sebészeti osztály működik, függetlenül attól, vajon van-e az intézetnek külön sürgősségi részlege) sok esetben kell ellátnunk kritikus állapotban érkező betegeket. Ezek az ún. „akut” betegek jelentik szakmánk legnehezebb és egyben legszebb kihívásait, gyógyulásuk minden egyes esetben sikerélmény. Olyan ez, mint az extrém sportok, én a bunjee-jumpinghoz szoktam hasonlítani: nem tudnék meglenni nélküle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése